A becsben tartott müzliszelet

Vélhetően a postások nem nagyon lelkesednek, ha a Harcművészek az Egészséges Gyerekekért Mozgalom címére kell jönniük... Ha ugyanis benne vagyunk az aznapi itinerükben, biztosak lehetnek benne, hogy tömött táskát kapnak a diszpécsertől, ami az ő vállukat ugyan gyengíti, a mi lelkünket viszont minden darabjában erősíti. A minap a sok pályázat között azonban három olyan levelet is hozott a zöld ruhás, ami azonnal felkeltette a szokatlansághoz már régen hozzászokott figyelmünket. Láng Lilla, Láng Zsolt és Homonnai Tamás neve állt a lap tetején, és ezzel már majdnem mindent elmondtunk. Majdnem...

Tovább olvasva a levelet ugyanis gyorsan kiderült, hogy nem akármilyen gyerekek kerestek meg bennünket. Még járni is alig tudtak, amikor magukra öltötték a karateruhát, és elkezdték a kyokushin nehéz útját járni. A nehéz jelző mellé azonban rögtön ide kell írnunk a „dicsőségest” is, mert azóta a lurkók egymás után nyerik a versenyeket: dicsekedhetnek több junior és gyermek világbajnoki címmel, de ezek mellett országos és kontinenstornákon is kiválóan helytállnak.

És ahogy az lenni szokott, látva az impozáns listát, a tiszta szívből írt sorokat, a  HEGYEM azonnal felvette a kapcsolatot a levélírókkal,  és hamarosan már személyesen is találkozhattuk.
 

Füzesabonyban, a Láng család házának kapujában két, farkukat boldogan lóbáló kutyus fogad bennünket. A házigazda boldogan segít cipelni csomagjainkat, és szívesen tessékeli be a vendégeket az otthonába.

Alig lépjük át a küszöböt, a két fiú, Zsolt és Tamás is megérkezik, akik gyorsan hazaszaladtak a szomszédos dojóból, miután a „faluszája” odaért a hírrel: megjött a HEGYEM!

 

A gyerekek boldogan pakolják ki a sok-sok finomságot, és közben folyamatosan mesélnek életükről, ami – még így első hallásra és telítve jókedvvel – korántsem egyszerű. Édesapjuk rehabilitációs segélyben részesül, édesanyjuk pedig állami gondozott kislányokat nevel, ezért gyesen van.  Szerényen élnek, de ebből a minimális jövedelemből is össze tudják spórolni az edzőtáborokra, versenyekre szükséges pénzt. Mert ez náluk elengedhetetlen...

A gyerekek élete ugyanis csak úgy teljes, ha mindennap edzhetnek, ha rendszeresen részt vehetnek a felkészítő edzőtáborokban és az erőt próbáló versenyeken.

Megszállott karatékák, amit leginkább a nappaliban kiállított érmek, kupák, oklevelek garmada bizonyít a legjobban.

A papa – aki annak idején versenyszerűen vízilabdázott – lelkesen mesél gyerekeiről. A „kyokushint” minden mondatába beleszövi, de a szavak azonban mégis arról mesélnek a legtöbbet, hogy mennyire büszke a gyermekeire, hiszen óvodás koruk óta kitartóan sportolnak, és ennek ellenére, vagy éppen ezért rendesek, becsületesek a tanulásban is.

Hamarosan megérkeznek az ikrek is, akik tátott szájjal turkálnak az asztalra kipakolt édességek között. Ők pár hónapos koruk óta számítanak a család teljes jogú tagjainak, és nevelőapjuk őket is szeretné a harcművészetek felé terelni.

Látva a többiek pályafutását, szemernyi kétség sem férhet ahhoz, hogy ez így lesz...

 

Beszélgetésünk alatt sorra kerültek elő a ház többi lakói is: cicák, kutyák különböző méretben, fajtában, eltérő mélységű hangokban és eltérő színű bundákban. Mindegyiket a szomszéd állatmentő „mentette” hozzájuk, de nem számítanak „menekültnek”, mert két szó után is kiderül, milyen becsben tartják őket.

 

Sokáig maradtunk és sok mindent megtudunk.

Úgy jövük el, ahogy odértünk: aki az utolsó müzliszeletet is nagy becsben tartja, annak helyén van az esze és a szíve is.

Mi otthagytunk egy utolsó müzliszeletet, de csak aznapra: a HEGYEM ugyanis tudja, hogy füzesabonyi családjával még sokáig együtt dolgozik majd a gyerekek sikereiért, és együtt örül majd, ha ezek a kívánt sikerek megérkeznek.

Úgy a tatamira, úgy a mindennapi életbe...